Pittyent a telefonom, egy barátom írt: „Szóval az van, hogy vettem egy olcsó Citroën C2 VTR-t hat kilóért” – írta. Azonnal jeleztem, hogy ezt mindenképp meg kéne néznem, mert az a tapasztalatom, hogy az olcsó, öreg kisautó még akkor is szórakoztató műfaj, ha már kicsit megviselt. Kiderült, hogy nem tévedtem: a C2 VTR még húszévesen is nagyon klassz, sőt, bizonyos szempontból meglepő is.
Dávid barátom több autója is járt már nálam szakszerű megtekintésen: a kettes Superb kombija nagyon finom darab, és az ovijárat Jazzbe se volt könnyű belekötni. Előbbieket hivatott ellensúlyozni a négyes Espace: ez több szempontból döbbenetesen gyenge volt, de ennek ellenére sem lékelte meg a családi kasszát az aljas húzásaival. Daliás kiállással és remek állapottal nem lehetett vádolni, viszont általában normálisan üzemelt, ami a típus híréből kiindulva meglepő fordulat. Az előbbiek alapján az a benyomásom, hogy Dávid nemcsak ügyesen választ, de a szerencse is kedveli.
Rengeteg felháborító kreténség után jött egy videó, amiből kiderült, hogy bár ránézésre esélytelennek tűnik, a Citroën C2 mégis megfelelhet a kritériumoknak. Kiderült, hogy az alapmodelleknél jóval érdekesebb C2 VTR ára sem vészes, így ez lett a végső kiszemelt. Több teljesen vállalhatatlan hulladék után előkerült egy esztétikai kihívásokkal küzdő, de ígéretes példány hat kilóért. Erről az autóról szól a teszt.
Kedvelem a francia – és olasz – kisautókat: sok köztük a jó ízű, szimpatikusan kretén cucc. A C2 formája a Peugeot 206-hoz hasonlóan pompásan öregedett: bár az első darabok már túllógnak a húszéves koron, a C2-esek még mindig fiatalosnak tűnnek. Úgy sejtem, hogy ez egyebek között a szokatlan arányoknak, a rengeteg, határozott élnek és a hülye részleteknek köszönhető. Ügyesen megrajzolt, franciásan furcsa, de aranyos tárgynak látom a C2-t, ami még így, rendes szín nélkül is érdekes. A VTR ráadásul a visszafogottan sportos részletei miatt még egy fokkal jobban adja.
